Fekete Bárány- fesztivál- Hajógyári- sziget, 1980. VIII. 23.

A három évtizeddel ezelőtt megrendezett Fekete Bárány- fesztivált- akárcsak az 1973-as miskolcit- sokféleképpen értékelték az eltelt idők során. Polemizáltak jelentőségéről, ill. elsősorban arról, minek is tekinthető. Egy korszak tetőpontjának, lezárásának? Csupán egy nagyszabású, sok nézőt vonzó események?

Kérdés az is, hogy miért maradt meg a kollektív tudatban ilyen élesen, nemesült legendává? Nézőszámát tekintve semmiképpen sem, hiszen a két évvel korábbi Szolidaritás Rockfesztiválon többem vettek részt. Vagy talán, mert a Pokolgép egy több generáció számára ismert dalban- A jel- megénekelte, így azok számára is jelent valamit, akik személyesen nem élték meg azokat az időket? Azokat az időket… Milyen időket is? Kétségtelen, hogy az 1970-es évek második fele a hazai rockzene második aranykorának tekinthető, amikor a műfaj ismét üggyé vált, sokkal több volt, mint puszta szórakozás. (Akárcsak tíz évvel korábban.)

A Piramis 1976-os berobbanása egy csapásra véget vetett az 1972-75 közötti időszakra jellemző konszolidált állapotnak. Az akkori 20-30 évesek értetlenül álltak az újonnan kialakuló szubkultúra, a csövesség előtt, gyakran kifejezetten ellenségesen reagáltak rá. Ez mutat párhuzamot a ’60-asa évek beatboomjával, azt az alapvető különbséget azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a csövessé váló tizenévesek már beleszülettek az ifjúsági kultúra- másrészt az általuk preferált együttesek tagjai jórészt már a ’60-as években is a műfajban tevékenykedtek. Sőt mi több: a zenekarok egy része is jóval korábban kezdte pályáját.

A P. Mobil (1969- 73 között Gesarol néven) már csaknem egy évtizede jelen volt a hazai rockéletben, a Mini 1968 óta működött, a Beatrice 1968-ban indult lányzenekarként, majd 1972-75 között Cziránku Sándorral (ez- P. Mobil, majd Gépfolklór, Barbaro) Frank Zappára hajazó rockzenét játszottak (Sajnos ebből a korszakukból eddig nem került elő felvétel.)

A Piramis új zenekarnak számított, a zenészek azonban már csaknem egy évtizede a szakmában tevékenykedtek, akárcsak a Hobo Blues Band tagjai.

Az akkor kamaszkorba lépő nemzedék talált rájuk, s emelet őket a csúcsra. Kétségtelen, hogy a váltás váratlan és heves volt. Az előző évek konszolidált légkörű koncertjei után ismét beindult a tombolás, megjelent az ún. csápolás.

A csöves- korszak tetőpontja 1979 nyarára tehető- legalábbis abban az értelemben mindenképpen, hogy ebben az évben bukkantak fel az utolsó meghatározó zenekarok.

A Beatrice erre az évre érik be igazán, a korábbi hard-rock feldolgozások (Deep Purple, Steppenwolf) kikopnak a repertoárjukból, megjelenik Kőbányai János nagy vihart kavaró írása, majd egy meglehetősen negatív hangvételű koncertbeszámoló az ÉS-ben, amelynek nyomán kisebb vita is kibontakozik a zenekarról, és a csöves-jelenségről.

A HBB 1979nyarán országos turnén vesz részt az Omega előzenekaraként, melynek nyomán kiemelkednek a klubzenekarok köréből.

Ugyancsak a nyár folyamán fut be a Közgáz márciusi Rockreflektor tehetségkutatóján feltűnt Edda Művek. A P. Mobil képes kiheverni Vikidál Gyula távozását, ráadásul a szerzői gárda (Bencsik Sándor, Cserháti István) még a zenekar tagja.

1980 viszont már a nosztalgiahullám - amely az elkövetkező évben tetőzik- kezdete is volt egyben. Az Edda májusban megjelent debütáló albuma elképesztő siker, az új sztárzenekar pozícióját egyértelműen ők szerzik meg, az Ifjúsági Magazin még vitát indít a csöves- jelenségről Kik azok a csövesek?- címmel, az ezzel egy időben berobbanó- a rock and roll felhígított változatát játszó- Hungária sikere viszont már jelzi, mi várható az elkövetkező években.

1980 mindenesetre a három- hivatalos szervek részéről nemkívánatosnak minősített- zenekar pályafutásának fordulópontjává vált. Az általuk megteremetett lemeznélküliség mítosza ekkor már szertefoszlóban volt. A HBB ekkor áll(hatot)t neki első lemeze elkészítésének. (Más kérdés, hogy ennek oka a kényszerhelyzet- az Omega nem készült erre az évre tervezett albumának anyagával- részben a lejáratás szándéka volt. (A zenekar nevetséges- összesen 30 órányi- stúdióidőt kapott, s hozzá Dobó Ferencet, a Neoton Família zenei rendezőjét, aki ki nem állhatta a zenéjüket.) A cél tehát az volt, hogy a zenekart lejárassák egy pocsék hangzású lemezzel ország- világ előtt, bebizonyítván: nem tudnak zenélni, s nincs is rájuk igény. (Ez utóbbi nem jött be.)

A Beatrice az Omega és az LGT társaságban országos turnén vehetett részt nyáron- ezt Benkő Lászlónak köszönhették, aki a végletekig ragaszkodott fellépésükhöz. Ez azonban sajátos helyzetbe hozta őket. Lényegében ők voltak az elsők, akik nyíltan és szemérmetlenül kritizálták a beérkezett zenekarokat, a rock hazai infrastruktúráját, ami nagyban hozzájárult a legendájuk kialakulásához. Nos, ehhez képest a koncertsorozat révén ők is bekerültek - még ha csak villanásnyi időre- a mainstreambe. Átmeneti és sikertelen kacérkodásuk a Lemezgyárral azon év tavaszán kezdődött. Márciusban lemezszerződést írtak alá, amit azonban két hét elteltével - kölcsönös megegyezéssel- felbontottak. (Ez volt az egyetlen eset, hogy az MHV és a Beatrice 100 %-ig egyetértett valamiben.) Az indokok természetesen mindkét fél részéről eltérőek voltak: a Hanglemezgyár négy dalt- Nagyvárosi farkas, Angyalföld, Nem kell, Topis bluz- elfogadhatatlannak ítélt meg szövege alapján, míg a Beatrice ragaszkodott ezekhez a számokhoz, ráadásul világossá vált számukra a szerződésbe foglalt 6 hónapos fellépési tilalom lényegében a zenekar megszűnéséhez vezethet. Mindettől függetlenül 1980 nyarán a zenekar sorsa nem tűnt reménytelennek. A turnét záró Kisstadion- koncertekről lemez is készült, amelyen a Rice három dallal képviseltethette magát. Évekkel később maga Nagy Feró is beismerte, hogy a közös turnén visszafogták magukat. (Aminek a közönség is észlelete jeleit, s nemtetszésének is hangot adott a korabeli beszámolók szerint.)

A Mobil esetében ez kevésbé mondható el. Az előző évek szalámipolitikája ekkor érte el tetőpontját. Vikidál előző évi távozásátkövetően azon év májusában a zenekar tagjai írásban közölték Schuster Lóránttal, hogy augusztustól nem kívánják igénybe venni szolgálatait, de rövidesen revideálták álláspontjukat- „kivéve” Bencsik Sándort és Cserháti Istvánt, akik belefáradtak a lemeznélküliség nyűgébe. A Fekete Bárány- fesztivált a sajtó Magyar Woodstcokként emlegette, ami semmiképpen sem tekinthető újdonságnak, hiszen a hét évvel korábbi Miskolci Popfesztivált is annak titulálták.

A rendezvény ötlete Czippán György, az Ifjúsági Magazin főszerkesztőjének fejében merült föl 1980 júliusában, a Beatrice Kistex- pályán adott koncertjén. Feró- szokásához híven- szkeptikus volt, amikor megkeresték az ötlettel. Nem fogják engedélyezni - állította.

Végül is összejött. A koncert abban a tekintetben is egyedülállónak számít a hazai rock történetében, hogy ez volt az egyetlen rendezvény, amelynek megtartásához a kerületi Tanács Művelődési Osztálya úgy járult hozzá, hogy nem kérte ki előtte a rendőrség véleményét. Ennek következtében a hatósági szervek csupán két nappal a fesztivál előtt szereztek tudomást arról, mi készül a Hajógyári- szigeten. Hogy ez miként volt lehetséges, mai napig nem tisztázott, hiszen az érvényben lévő rendelet értelmében a rendőrség engedélye nélkül semmilyen koncert megrendezése nem volt lehetséges.

A fesztivált az Ifjúsági Magazin, az Expressz Ifjúsági és Utazási Iroda, és a KISZ Budapesti Bizottsága szervezte. Arra az érdeklődése azonban valószínűleg se a szervezők, se a fellépők nem számítottak, amelyet a koncert híre kiváltott. Legalább 25- 30 ezer 30 forintos jegy talált gazdára a Corvin moziban, ill. az Expressz Ifjúsági Iroda pénztáraiban. (Ez a jegyár- különösen, ha figyelembe vesszük, hogy három, országosan ismert zenekar közös fellépéséről beszélünk- meglehetősen olcsónak számított. Összevetésképpen: a Piramis júniusi kisstadioni bulijára 50, míg az Omega- LGT- Beatrice turné koncertjeire 70 forintba került a belépő.)

Az Élő Magazin- ez volt a rendezvény hivatalos neve- fesztiválra az ország minden részéből- Pécs, Miskolc, Szombathely, Szeged, Kazincbarcika- érkeztek a fiatalok. Sokan már az előző éjszaka megjelentek a fővárosban. Azon a szombaton ezrek indultak meg a Hajógyári- sziget felé, amelyen előző este a Rockszínház társulata játszotta az Evita c. musicalt.

A szigeten- azon belül a Május 9. Parkban- felállított, teherautók pótkocsijára épített színpadon 16 órakor vette kezdetét a műsor, melyet Arató András, a korszak ismert lemezlovasa vezetett- a rendezvény nevéhez híven fekete kalapban, subában, kezében pásztorbottal. Elsőként zenés rocktörténeti előadást tartott, melynek keretén belül sort kerített a Black Sabbath, a Deep Purple, a Whitesnake, ill. a Rainbow bemutatására - miközben a közönség folyton a Beatricét követelte. Ez nem változott addig, amíg Arató színpadra nem szólította Növényi Norbertet, aki abban az évben győzött birkózásban a moszkvai olimpián.

A sportoló népszerűségét a Rice- Rice-Beatrice-hórukk!- rigmus metamorfózisa Norbi-Norbi!-vá igazolta. (Növényinek az akkori rockbandák közül a P. Mobil volt a kedvence- elsősorban a Honfoglalás miatt-ahogy az egy korabeli interjúból kiderül.)

Ezt követően vitát rendeztek a hazai- ill. külföldi új hullámról - és itt megérne egy misét az, vajon milyen zenét, milyen zenekarokat értettek ez alatt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az Eddát, Karthagót, stb. próbálta akkortájt eladni ezzel a címkével. (A kor viszonyaira jellemző, hogy egy olvasói levél hívta fel a figyelmet erre a turpisságra a Magyar Ifjúságban- szerzője az akkor még nem újságíróként dolgozó Szőnyei Tamás volt.)

A vita után Arató interjút készített a zenekarok vezetőivel, majd színpadra szólította… nem, még nem a Ricét, hanem Wahorn Andrást, az előzenekar mindig hálátlan szerepét betöltő Bizottság szóvivőjét. A többségében képzőművészekből álló zenekarnak lényegében ez volt az első fellépése. nem sokkal korábban jelentkeztek egy Karthago által meghirdetett tehetségkutató versenyre, de tervük- blues, ill. dzsezz- rock számokkal bejutnak a döntőbe, ahol egy botrányos, avantgárd műsorral sokkolják az országot élő egyenes adásban-füstbe ment, ugyanis már az elődöntőn kiestek, viszont készítettek egy demót, amelyet Bernáth(y) Sándor- aki akkortájt a Beatrice plakátjait is készítette- odaadott Ferónak, akit teljesen lenyűgözött az anyag. Az ő javaslatára került a Bizottság a Fekete Bárányok elé, mivel azonban mindezt azonban meglepetésnek szánták, még azt sem említették még a koncert beharangozójában, hogy egyáltalán lesz előzenekar.

A közönség vadul követelte a Beatricét, mikor a műsorközlő színpadra hívta Wahornt, akinek remegett a lába, és miután a közönség a nélkül küldte el egy felmenőjével közös trópusi expedícióra, hogy egy hangot is hallott volna a backing group zenéjéből úgy döntött, hogy itt csak az agresszió segíthet.

„Minket nem érdekel, hogy nektek mi tetszik, mi a magunk szórakoztatására játszunk”-kiabálta, majd rázúdították a nagyérdeműre katasztrófa- zenéjüket.

A fogadtatásról szóló beszámolók vegyesek. A fennmaradt filmfelvételeken egyértelműen látható az arcokon a megrökönyödés, az Úristen, mi ez?- reakció. A keménymag végig szidta és dobálta az együttest, ugyanakkor sokan vették a lapot. A színpadról lejövet több helyre kaptak meghívásokat, másnapi szentendrei koncertjükön pedig telt ház fogadta őket. Bár Wahorn elmondása szerint voltak, akik rögzítették a koncertjüket is, felvétel eddig sajnos nem került elő.

A legnagyobb sikert a Beatrice aratta- jellemző, hogy egy korabeli beszámoló kizárólag az ő fellépésükről ír- dacára annak, hogy már a nyitódal- Jerikó- alatt elment egyszer a hang, és ez a bosszantó momentum a későbbiekben is többször megismétlődött.

A HBB vendégeként színpadra lépett Presser Gábor a Ki vagyok én? c. dalban szájharmonikán- akárcsak az egy évvel későbbi Szuperkoncerten. Az ő koncertjük alatt is előfordultak hangkimaradások, majd Sebők János könyve szerint a harmadik szám után leálltak. Hobo közölte, hogy ilyen körülmények között nem játszanak tovább, majd- miközben a technikusok megpróbálták helyre hozni a cájgot- orgonakísérettel elénekelte a Tiszta szívvelt a Kex- változatban. Elképzelhető, mindenesetre a koncertről készült bootlegen nyoma sincs ennek a dalnak. (Persze előfordulhat, hogy a felvétel készítője nem rögzítette a dalt, vagy ekkor fordította meg a kazettát.) Az is kérdés lenne, vajon ki játszotta az orgonaszólamot- Póka Egon? Cserháti István?

Egy korabeli ügynöki jelentés szerint a HBB koncertje után a közönség csaknem fele távozott, így a P. Mobilt kb. 15 ezren hallgatták végig. A koncerten mindenesetre kitettek magukért. Ez volt az utolsó alkalom 1984-ig - amikor az István, a király sikere nyomán végre lemezre kerülhetett - hogy eljátszották a Honfoglalás c. rockszvitjüket, és az ő fellépésük alatt szólt a legelfogadhatóbban a 12. 000 Watt hangcucc.

No igen, a hangosítás… Ahogy azt a korabeli beszámolók is megjegyezték, az bizony bőven hagyott kívánnivalót maga után, akárcsak a kevés számú- összesen egy darab, lakókocsiba szerelt- WC. Büfét viszont egyet sem állítottak fel. Alkoholt egyébként nem lehetett bevinni, így aztán sokan Pestre utazván, majd útban a szigetre a közértekben tankoltak fel. (Bár a szentendrei HÉV, és a 134-es busz is rendelkezésre állt, sokan gyalog tették meg az utat a Batthyány tértől a Filatorigátig.)

Az érem másik oldala: a fesztiválon nem történtek erőszakos jelenetek, botrányok, és még az időjárás is kegyeibe fogadta a bulit: igazi napsütéses nyári nap volt.

A fesztiválról - melyen nagy számban vettek részt a 30-as, 40-es korosztály tagjai is- a korabeli sajtó is komoly terjedelemben számolt be- az IM 4 oldalas, színes- ez akkor még ritkaságszámba ment- cikket közölt, az Új Tükör decemberi számában Franka Tibor és Havas Henrik tollából jelent meg egy erősen vitatható, meglehetősen negatív hangvételű cikk, míg a Mozgó Világ fotósorozatot közölt a fesztiválról.

Harminc év távlatából visszatekintve elmondható, hogy a Fekete Bárány-fesztivál egy korszak csúcspontja volt. A Bizottság fellépése jelképesnek tekinthető: egy új korszak, az undeground- akkor kifejezéssel élve: új hullám- eljövetelét prognosztizálta. A csaknem napra pontosan egy évvel későbbi Szuperkoncert a csöves- korszak végét jelentette.

Szomorú, hogy a Magyar Televízió ez utóbbi koncertről készített filmet, a cikk tárgyát képező fesztiválról nem. Bár a korabeli cikkek említették, hogy a koncertet rögzítették filmen, azonban a pár évvel ezelőtt megjelent DVD csupán egy-egy dalt tartalmaz mindegyik fellépőtől, valamint a Bárányok Bandája által eljátszott Fekete Bárány- bluest, amelynek szövegét Föles László írta. Ezzel a dallal zárult a fesztivál 22 órakor- a szám elhangzása után Hobo és Schuster egy fehérre festett kócbárányt tépett szét, és darabjait a közönség közé szórta. Bár az IM-cikk szerzője szerint „Valami elkezdődött” ezen a koncerten, ma már tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: valami véget ért, méghozzá a rock második 1976-1980 közötti aranykora.

A fesztiválon fellépett zenekarok műsora

BIZOTTSÁG

(Wahorn András 1985-ös interjúja alapján, a sorrend nem biztos.)

Jaj, de szép a cápa foga!

Egy lány kéne nékem

Korrupt vagyok és hazudós

Máriabenzin

Konyhagyeplő

Nem bírom a gyűrődést

Nem vagyok én apáca

Na ne hülyéskedj

(Szőnyei Tamás említi a róluk szóló írásában a Szerelem, szerelem, Sebők János pedig a Macskaszervíz, ill. a Kísérlet Albert Einstein hangjának rekonstruálására c. dalokat is.)

BEATRICE

Intró-Jerikó

Kifakult sztár

Motorizált nemzedék

Angyalföld

Üzenetek

Sánta Mária

Nem kell

Nagyvárosi farkas

Térden állva

Minek él az olyan?

Ó, a Beatrice

Katicabogárka

HOBO BLUES BAND

Sztárfaló

Adj menedéket

Ki vagyok én?

3:20-as blues

Vörös ház

Rolling Stones blues

Leples bitang

Szimpátia az ördöggel egyveleg:

- Versenyfutás az ördöggel

- The End

- 21st Century Schizoid Man

Ez csak rock and roll

P. MOBIL

Rock and roll

Örökmozgó

Forma 1

Főnix éjszakája

Honfoglalás

Miskolc

Csizma az asztalon

Élsz-e még?

Rocktóber

Utolsó cigaretta

BEATRICE- HOBO BLUES BAND- P. MOBIL

Fekete Bárány blues

Atlantis együttes-Should have known better EP 1965

A 60-as évek közepén igazi pezsgő zenei élet folyt Budapesten (hasonlóan pezsgő zenei életre a 80-as évek eleji punk/újhullámos "robbanásig" kellett várni).

Ebben az időszakban a rock and roll mellett már megjelent a beat , sorra alakultak az angolszász beatzenekarokat koppintó diákzenekarok, akik a jól-rosszul zavart luxemburgi rádió könnyűzenei adásait hallgatták, adtak néhány koncertet, hogy azután nyomtalanul eltűnjenek a színről, átadva a színpadot másoknak.

Ha valaki egy kicsit is érdeklődik a hazai rockzene története iránt, akkor az biztosan tudja, hogy a magyar rocktörténeti könyvek 99%-át Sebők János írta. Sebők előszeretettel tömjénezi az Illés-Omega-Metro együtteseket egyfajta "szentháromságként". Közben azonban megfeledkezik arról a tényről, hogy a magyar beat nem csak e három zenekart jelentette.

Kevesen emlékeznek már (ám a 60-as évek derekán annál inkább ismert) a Neményi-Sankó-féle Atlantis-ra. Azt pedig mégkevesebben tudják, hogy Magyarországra az Atlantis hozta be az ún. "liverpooli zenét", vagy, hogy a zenekar első felállásban szintén zenélő Radics Bélát idézzem: "a brit szellemet".

A zenekar még 1961-ben alakult Sankó néven, mivel az 50-es évek végén, 60-as évek kezdetén divat volt a zenekarokat a zenekarvezetőről elnevezni. 1963-ban felvették az Atlantis nevet. Az első országosan ismert felállás:

• Neményi Béla-ének
• Sankó László-basszusgitár
• Radics Béla-gitár
• Rozsnyói György-orgona
• Pintér István-dob

Az Atlantis a bemutatkozó koncertjét az Egyetemi Színpadon adta 1964. 11.15.-én. Az akkori korszellemet talán Sankó László szavai adják vissza a legjobban:

Sankó: "Hatalmas angol nyelvű plakátokkal szórtuk meg a várost, úgy nézett ki, mintha Angliában lettünk volna. Rányomtuk az egész műsort, olyanokat mint a Beatles, Dave Clark Five, Searchers. Akkora felhajtás volt, hogy a feketepiacon egy akkor menő divatcikket, orkánkabátot adtak egyetlen belépőért..."

A zenekar karrierje ezután gyorsan ívelt felfelé, 1965-ben megjelenhetett a szóbanforgó Should have know better c. 4 számos EP, amit az egyik első magyar vonatkozású beat hanganyagnak szokás tekinteni.

Az EP számai között nincs egyetlen magyar nyelvű szám sem, viszont tartalmaz egy remek és (akkoriban) friss Beatles koppintást (Should have known better), egy Johnny Kidd and the Pirates slágert (Shakin' all over), egy instrumentális Rimszkij Korszakov számot (Hindu dal) és egy saját, bár szintén instrumentális dalt, az Atlantis Rock-ot.

Most pedig elemezzük egy kicsit a dalokat külön-külön!

1. Should have know better: Az eredeti szám a Beatles 1964-es Hard Days Night LP-én található, és figyelemreméltó, hogy az Atlantis már 1965-ben lemezre rögzítette, így itt nyoma sincs a gyakran felemlegetett "hozzánk minden 5-6 év késéssel jut el Nyugatról" közhelynek.

A dal inkább bájos, mint kemény, mindenesetre érdekesen játszák a Beatles számot. A félig halandzsa szöveg ellenére végül is elég jól lekoppintották az eredetit!

2. Hindu dal: Az EP 2. száma egy Rimszkij Korszakov átirat, amit tulajdonképpen csak áthangszereltek gitárra, dobra és orgonára. Nincs ebben semmi különös. Abban a korban divat volt az effajta komolyzene áthangszerelése, hiszen még a Shadows is játszott Mozartot gitáron.

3.Shakin' all over: Ez a Johnny Kidd and the Pirates szám tulajdonképpen 1960-ban jelent meg, és a 60-as évek derekán igen nagy sláger volt húzós, rhythm and blues-os dallamával. Az Atlantis remek módón lekoppintotta az eredeti dalt, sőt, Sankó László "karcos" éneke csak még dögösebbé teszi a számot.

4. Atlantis Rock: Ismét egy instrumentális dal, ezúttal egy saját szám, ugyanakkor ez az EP utolsó száma. Kedves kis twistes táncdalként indul, majd a gitár fokozatosan vezető szerepre tör benne, még végül az orgonával és a basszusgitár játékával kiegészítve abszolút uralni fogja a dalt.

Ebben a dalban mutatkozik meg a még fiatal Radics Béla gitáros tehetsége! Remek szám.

Figyelmet érdemlő a dal címében lévő "Rock" szó is. Ha belegondolunk, hogy ekkortájt még csak 1965-öt írunk, a beatkorszak kellős közepén, a dal címe valóban unikális. A 60-as évek közepén még Nyugaton sem volt elterjedt a Rock szó használata, Magyarországon meg aztán főleg nem.

És mi történt aztán?

Az 1965-ös sikerek után előjöttek a zenekaron belüli ellentétek, konkrétan Radics és Neményi nem jöttek ki jól egymással. Radics egy rövid időre elhagyta a zenekart hogy megalapítsa az Atlantis No. 2.-t, ám a városi legenda szerint ezt a formációt Neményiék lehetetlenítették el. Radics ismét az Atlantis tagja lett, bár 1966-ban ismét távozott, ezúttal örökre.

Sankó Lászlót pedig katonának hívták be 1966-ban.

A zenekarvezetővé lett Neményi a könnyedebb hangzás felé fordítja az Atlantis-t, az 1968-as Atlantis már egyáltalán nem emlékeztetett egy tökös beatzenekarra. Idióta, bagatel dalok (pl: Foxi Maxi matróz lett) következtek, majd fellépés az 1969-es pol-beat fesztiválon (Ki ölte meg Kennedy-t), de a zenekar 1969-ben már nem sok vizet zavart a magyar könnyűzenében. 1969-re már a "szentháromság" volt a sztár, ami a korabeli Atlantis zenéjét meghallgatva tulajdonképpen már nem is olyan nagy baj.

1970-re nyomtalanul eltűntek.

Mindazonáltal a cikkben elemzett EP egy igen jó hazai kordokumentum, igazán jó beatlemez.

Ajánljuk a lemezt mindenkinek!

Az EP letölthető innen.

A számlista mégegyszer:

1. Should have known better
2. Hindu dal
3. Shakin' all over
4. Atlantis Rock

Óriás(i) koncertbeszámoló+ interjú

(avagy 1+1, nem 3+2)

Szeged, JATE- klub, 2010. november 2.

Biztató kezdés után ígéretes befejezés: röviden így tudnám jellemezni az Óriás halottak napján adott koncertjét. A Subcribe vendégeként immáron második alkalommal lépett fel a JATE- klubban az együttes. Először két évvel ezelőtt, a fővárosi Instant nevű – foglaltházra emlékeztető- klubban láttam a zenekart. Az ingyenes koncertet a zsúfolásig megtelt koncertterem hátsó részlegéből hallgattam végig, következésképpen a dalszövegekből csak töredékek jutottak el hozzám, de érezhető volt, hogy ebből lesz valami. Ha más nem, az érdeklődök száma jelezte ezt. Egyetlen dalukat sem ismertem korábban, csupán annyit tudtam róluk, hogy a frontember az Isten Háta Mögöttben tölti be a basszusgitáros felelős posztját.

Ezt követte a 2009-es SZIN utolsó napján adott koncertjük, kora délután egy sátorban, amikor a tisztelt publikum még jórészt a máj regenerálódásának első harmadánál tart. Alig néhányan lézengtek a helyszínen, de a zenekar nem zavartatta magát emiatt, az eredmény: kis létszámú néző előtt adott, sikeres fellépés. (Holott tíz zenekarból hat ilyen esetben „dobná a koncertet”.) Ez a jelző a mostani fellépésük esetében is érvényesnek tekinthető.

Az új lemez első dalával induló koncert elején meglehetősen csekély létszámú közönség figyelte a bandát - ma ezt a kifejezést már szerencsére le lehet írni, anno ezért rádióriportot állítottak le, mondván a zenészek zenekart, esetleg együttest alkotnak, nem bandát!- viszont az idő előrehaladtával ez a tendencia fokozatosan az ellenkezőjébe fordult. Az együttes kétségtelenül nyert a billentyűs hangszer csatasorba állításával- a hangzás tömörebbé vált- Egyedi Péter pedig igazi frontember, akinek a színpadi konferanszai szerencsére nem merülnek ki a „A most következő számunk címe A bűbájos Triceratops esete a Mariana- árokban wellness- fürdőt vevő unikális celebbel,” – szintű benyögésekben, bár azért még van mit tanulni fe Lugossy Lacától, vagy- hogy messzire ne menjünk- Pálinkás Tamástól.

A közönség létszámának növekedésével párhuzamosan nőtt a lelkesedés is. A legnagyobb őrjöngést kétségtelenül a Fát dönteni váltotta ki- csak be ne következzen a kötelező egysláger -effektus!- de említhetem az Ollózó c. opust, ill. a záró zúzást is, amit szintén nagy ováció fogadott. Ezek után meglepetten konstatáltam, hogy a koncert legvégén- egy ráadás után- a Vissza!- kórus elmaradt. De semmi probléma, meglesz ez is, és beszél majd az utókor egy újabb rockzenekarról (lévén Dr. Bubó már nyugállományba- vagy csak illegalitásba?- vonult.)

Interjú

- Elhangzott a koncerten, hogy a Subcribe második alkalommal látott vendégül titeket Szegeden. Most így, koncert után hogy értékelitek?

Egyedi Péter (EP): - Én nagyon jól éreztem magam. Láttad, hogy többen voltak kíváncsiak ránk, mint első alkalommal.

Először a Subcribe után játszottunk, úgy éjfél táján. Akkor is sokan maradtak, de most még többen voltak kíváncsiak, annak ellenére, hogy a mai fiatalság inkább a környékbeli olcsó kocsmákban üti el az időt addig, ameddig az általa kedvelt zenekar el nem kezd játszani. Most mégis itt voltak az emberek 9-re.

- Új lemez. Megszólaltak- e már azok a hangok, hogy az előző jobb volt?

- Nem, viszont olyat hallottam már, hogy az öt számos EP-nk a legjobb.

Hortobágyi László:- De sznobság ilyeneket mondani, nem?

- Nézd, szerintem gondolkodós, olyan "többször meghallgatós" a lemez. Alapvetően egy új lemez mindig arra hivatott, hogyha egy zenekar nem akar megdögleni, hogy valamilyen szinten feszegesse a határait, még ha nem feltétlenül "beteg" módon is.

Örményi Ákos- Kivéve az AC/DC-t!

-Igen, ők a saját határaikat abban feszegetik, hogy "Gyerünk, fiúk, megcsináljuk még egyszer!"

De ahogy az ember feszegeti a határait, benne van a kockázat, Úristen, fog-e ez valakinek tetszeni?

- Hazai zenekarokat is lehetne mondani, akik sikeresek, de nem igazán kísérleteznek, ráadásul ezt még csak be sem ismerik. Szerintem az AC/DC abból a szempontból korrekt, hogy felvállalják.

- Alapvetően pozitív értelemben hoztam fel az AC/DC-t. Kurva jó zenekarnak tartom őket, az egész életmű az. Nyilván ott úgy oszlik meg a közönség, hogy van egy erős réteg, aki a Bon Scott- féle időszakra esküszik, és azt mondja, hogy az "új fiú"- aki szintén már nagyapánk lehetne-, annyira nem jó. De én például tökre szeretem a zenekart, és nem gondolom, hogy ők önmagukat ismétlik.

-Ha már szóba került a második album, amikor elindult a zenekar, voltak olyan vélemények, hogy az Annabarbi jobb volt?

- Persze. Amikor az Óriás elindult, akkor nagyon erős Annabarbi- bűvöletben élt az a szűk közeg, aki ismert minket.

De ha az Óriásnak vannak sikerei az óta, az azért van, mert túlnőtt azon a közönségen, és szélesebb körben sikerült eljutni az emberekhez.

-Javítsatok ki, ha rosszul tudom, de ebben az is benne volt, hogy ti a magyar nyelvű szövegek felé akartatok fordulni.

-Így van.

-Tapasztalatom szerint a hazai közönség jelentős része még mindig nem fogadja el, ha egy magyar zenekar angolul énekel, és nem is beszéli a nyelvet olyan szinten, hogy megértse az angol szöveget.

-Mondjuk ez az angol- magyar dolog ott bukik meg valamennyire, hogy ha Németországot nézi az ember, akkor nem nagyon van olyan stílus, ahol ne lenne németül éneklő zenekar.

-Egy korábbi interjúban megkérdezték, mi a véleményetek pár trió felállás zenekarról. Most ugyan már négytagú az együttes, de én bővíteném a sort.

Police?

Nagy Dávid:- Hát annak ellenére, hogy nem ismerem a teljes Police- életművet, mondjuk kb. félig, azt tudom mondani, hogy nagyon bírtam a ritmusszekciót. Egy csomó friss dolgot hozzátettek a zenéhez. De mindenekelőtt az egyik kedvenc dobosom a Police dobosa! Szóval ez egy olyan zenekar, ami trióban eszméletlenül jól meg tudott szólalni!

-Motörhead?

Nagy Dávid: -Nem ismerem őket. Vannak olyan barátiam, akik nagy rajongóik, de nálam egy csomó zenekar esetében későbbre tolódik a megismerkedés.

Van egy válogatáslemezem, de nem hallgattam meg igazából. Pár „slágert” ismerek, bírom az attitűdöt, de nem mondanám, hogy teljes mértékben ismerem.

-Amikor először hallottam Az anyag elég c. dalt, felmerült bennem, hogy emiatt lehet, hogy támadni fognak titeket. Ez megtörtént?

- Mire gondolsz?

-Arra, hogy a szöveg alapján azt állították volna, hogy a drogokat propagáljátok ezzel a dallal.

-Nem… de ez jó! Kurva jó! (Nevetés)

Nem támadtak és nem tudom, rajtad kívül vannak-e még, akiknek ez eszébe jutott a szövegről. De hála Istennek, semmiféle támadás nem ért minket.

Az új lemez kapcsán kaptunk. Nem támadást, hanem kritikát, hogy a közhelyek…

-Quart?

-Nem, a Quart az tök kedves volt. Blogokban írták, hogy egyre több lett a közhely. De hát öregszünk, közhelyesedünk.

-Ez nagyon jó végszó volt, köszönjük!

- Mi köszönjük!

Hiteljugend-2010.11.05. Garabonciás, Szeged

"Magyarország, rózsaszín a gettó
Magyarország, hatvanezer nettó
Magyarország, láger rádió
Magyarország, sír tv"

/Hiteljugend:Magyarország/

2010. 11.05.-én 3 zenekar, köztük a Hiteljugend nevű szegedi punk/new wave formáció lépett színpadra a szegedi Garabonciásban. A most következő cikkemben csak a Hiteljugend fellépéséről fogok szót ejteni.

A Hiteljugend napjaink Magyarországának legjobb punkzenekara, ezt túlzás nélkül állíthatom. És miért vagyok ebben olyan biztos? Azért, mert az utóbbi hónapokban szinte majdnem minden szegedi fellépésükön jelen voltam, és persze jópárszor meghallgattam eddigi egyetlen hanghordozójukat, az "Euschwitz"-et.
A szegedi Hiteljugend okosan ötvözi a 80-as évek elektropunk/new wave (pl: Deutch-Amerikanische Freundschaft, BTK) zenéjét az energikus punkzenével, megspékelve globális világunk és a mai Magyarország társadalomkritikus, ám mégis vállalható dalszövegeivel.
És persze ott van rajtuk a bélyeg, hogy "ők egy szegedi punkzenekar", hiszen aki ezen a vonalon forog, annak feltétlenül ismernie kell minimum a (már a csapból is folyó) CPg-t és a 88-as Csoport nevű 80-as évekbeli helyi zenekarokat. És akkor még nem is említettem a Zártosztály, vagy a Boldog Idők nevű korabeli szegedi együtteseket... Na de vissza a témához!
Szóval a fent említett összetevők eredménye a biztos siker, amit mi sem bizonyított jobban, hogy mire a Hiteljugend a koncert estéjén színpadra lépett (kb: 22:30 után), már szép kis tömeg verődött össze a Garabonciásban.
A zenekar egy rövid hangolást követően az "Előhang" c. instrumentális dallal nyitott, majd ezt követte a "Kevés" c. szám. Szinte az összes dalt eljátszották az Euscwitz albumról (Magyarország;Vadak vagyunk; 84-es csapdája;Euschwitz;Hiteljugend;Diszkóbaleset; Apa), illetve játszottak két új dalt (S.O.S.;Wir sind jugend) is, ráadásként pedig az "Elfekvő" c. dalt adták elő, amely szintén szerepel az Euschwitz lemezen. Meglátszott a közönségen is, hogy jól érezte magát a koncert alatt, a többség kívülről fújta a Hiteljugend dalszövegeit, volt egy kis pogo meg lökdösődés, de más semmi komoly.
Mit is írhatnék még erről a koncertről? Ja igen, a "Hiteljugend" c. szám közben jópáran a tömegből elkezdtek "sieg heil!"-ezni, meg "heil hitler!"-ezni, úgy látszik, hazánkban már nagy hagyománya van a punk koncerteken való "siegheilezésnek", gondoljunk csak a korai, 1981-es évjáratú punkzenekarainkra, mint például a Rottens....
E számomra szégyenteljes eseten kívül csak a "Wir sind Jugend!" c. daluk nem tetszett. Pedig az énekesük, Dudva elég jól bekonferálta.Vajon ez a dal is helyet fog kapni a következő lemezen? Remélem nem. Azért a "Wir sind Jugend" (Fiatalok vagyunk) állandó ismételgetése helyett tartalmasabb és szellemesebb szöveget is el tudtam volna képzelni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy a koncert remek volt, a zenekar jól szólt. Az aki ott volt, kapott egy remek punk koncertet egy kis 80-as évekbeli szájízzel,ami viszont szerintem egyáltalán nem volt gond. Remélem lesz még részem hasonlóan jó szegedi koncertekben!

Sakk Matt- Bem rakparti Művelődési Ház 1969

1968 kétségtelenül fordulópont a nyugati kultúra történetében. Az évtized ifjúsági mozgalmának tetőzése, diáklázadások, Prágai Tavasz- nem kivétel ez alól hazánk sem. Ekkor indul el az új gazdasági mechanizmus, éri el csúcsát a beat. Mi sem jelzi jobban a hazai állapotok abszurditását, mint ennek dokumentációja. A dermesztően szegényes talán még enyhe kifejezésnek is számít.
Nagylemezt készíthetett az Illés, az Omega, és a Metró (majd 1970-től a Hungária, a Neoton, és a Bergendy), kislemezhez juthatott az Atlantisz, az Echo, a Pannónia, a Dogs, az Atlasz, a Meteor, a Tolcsvay- trió, a Syrius, a Zé-gé, a Corvina, maradt pár rádiófelvétel a Bajtala- triótól, az Olypimától... Nagyjából ennyi. Miközben 1968-ban már 600 koncertező zenekart tartottak nyilván Budapesten, egy felmérés szerint a fővárosi fiatalok 92, 5 %-a járt rendszeresen beatkoncertre. És ez még csak Budapest.
1968- 72 között ugyan megrendezték az amatőr Könnyűzenei Fesztivált Salgótarjánban, ez azonban legfeljebb porhintésnek volt jó- az ott fellépő zenekarok semmi érdemi segítséget nem kaptak, függetlenül attól, mekkora rajongótábor állt mögöttük. Jó példa erre, hogy még a Sakk Matt- melynek koncertjeire ezrek zarándokoltak ki az Ifjúsági Parkba- is el kellett induljon a fesztiválon- a zenekar tagjai abban reménykedtek, hogy ez előrelépést jelent. Bár aranydiplomát kaptak, se lemezt, se TV- se rádiófelvételt nem készíthettek.
A dokumentáció hiányossága azonban sajnos nemcsak a lemezfelvételekre terjedt ki. A több ezer nézőt vonzó koncertekről alig-alig jelent meg beszámoló, s azok jelentős része is elnagyolt, felületes, sok esetben prekoncepciózus (életkori- ideológai alapon), sőt előfordultak kifejezetten ellenséges, valótlanságokkal, rágalmakkal teli cikkek is.
Éppen ezért számít kuriózumnak a Liberális gyomok az állami kultúrszántón? c. írás, amely egy tekintélyes polgári lapban látott napvilágot 1969-ben. A tudósító egy magyar költőbarátjával egy felolvasóestre látogatott el, majd- az ő kérésére- egy szombat esti beatkoncertet is megnéztek.
Nagy szerencse, hogy a Sakk Matt játszott aznap este, így legalább ez az egy tudósítás ránk maradt, milyen is volt a zenekar koncertjeinek légköre- különösen érdekes ez egy nyugat- európai szemszögéből nézve.
A pontos dátumot nem tudtam kideríteni, de a cikk alapján 1969 márciusára- áprilisára datálhatjuk.


"Liberális gyomok az állami kultúrszántón? (részlet)

Beatgyomok virítanak mindenütt az Andrássy - grófok egykori palotájában. Alig két nappal a költőket felvonultató, sűrű cigarettafüstbe burkolózó délután után, az előzőnél sokkal nagyobb tömeg fogad bennünket, és csak barátom kitartó invitálására próbálok én is átvágni a magyar tinédzserek vad seregletén. Virágmintás ingek, göndörödő, olykor feltűnően ápolatlan hajkoronák, fonott papucsok és kissé ködös (netán marihuánától?!) mámoros tekintetek. És szitkok a nyakkendős, jól öltözött úriemberek láttán, akik előjogokat élvezve nem állnak be a sorba, hanem előre tolakszanak. Valamelyik magyar beatnik bosszút is áll rajtam, hatalmas rágógumit ragaszt öltönyöm hátuljára, amin azért csodálkozom, mert valahol arról olvastam, hogy a rágógumi nagy kincs, hiánycikk kelet-Európában, de hát Magyarország, úgy látszik, ebben is kivétel... Az igazgatónő (Suhajda Istvánné- a szerk.) feltűnően kedves, hidrogénezett hajú asszony, a legkevésbé sem látszik bürokratának. Irodájában próbáljuk meg zakómról levakarni a rágógumit, vízzel, benzinnel, de a siker nem teljes... Közben megtudom, hogy a rágógumi mégiscsak hiánycikk, ezért aztán kézről kézre járó receptek alapján odahaza próbálják előállítani fogkrémből, lisztből (!) és a patikában kristályos formában kapható mentolból. Lám, mire képes a magyar lelemény: ha másképp nem azonosulhat a nyugati életforma eme apró jelképével, hát kotyvaszt magának hasonlót...! Egy a lényeg: nem lemaradni, Európához tartozni mindenképpen. Ami persze nem feltétlenül vígasztal zakóm tönkretételéért... Időközben kezdetét veszi a koncert, a Sakk-Matt nevű beatcsoportulásé, amelyiknek állítólag már a nevében is jelképet kellene fölfedeznem. A szerelés szedett-vedett, és meglehetősen torz hangokat produkál az ilyesfajta koncertekhez mindenképpen kicsi teremben... A hangulat - akár nálunk. Hisztérikusan sikoltozó, időnként fölzokogó lányokat látok. Az egyik mindenáron meg akartja csókolni a szólógitáros cowboycsizmáját. Ha az ember maga elé idézi a hatalmas kelet- európai fölvonulásokon selyemzászlókat lobogtató, fehér atléta gyanánt parádézó kommunista ifjúság képét, hirtelen nem tudja, hogy valójában jó helyen jár... A gitáros a számok szünetében, ha a fordítónak, illetve az énekes rossz angolságának hinni lehet, azt ígéri a közönségnek, hogy itt ma este megtudhatja, milyen is a valódi brit (!) szellem.. Óvatosan próbálom faggatni a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) jelen lévő képviselőjét, hogy a mindez vajon hogyan egyeztethető össze a hivatalosan vállalt programokkal, ideológiai célokkal, de ügyesen kitérő, sokféleképpen értelmezhető válaszokat ad: -Mi azt szeretnénk, ha a fiatalok jól érezzék magukat. A beatzenét hasznos dolognak tartjuk, akár politikai szempontból is. Nem tudom, hallott-e a politikai beatfesztiválról, amit a KISZ hirdetett meg? Nem hallottam és a Sakk Matt koncertjén nyoma sincs semmifajta politizálásnak. A Nyugat-Európában olyannyira híres Cream és a közismerten narkomán Jimi Hendrix dalai zengenek a szebb napokat is látott mágnáspalotában. A büfében bőven mérik az lcós, pasztőrizálatlan nyers sört és a pálinkát. Elképesztően olcsó áron... A zenekar közben egy NSU márkájú autóról énekel, amit tudtommal nem árultak Magyarországon... Amilyen nehéz volt bejutnom, olyan közelharcot vívtam a távozáskor is. Az épület udvarán, s kint az utcán, a kapu előtt is tolongtak az emberek. Nekik már nem jutott belépőjegy, de a terem nyitott ablakai köré csoportosulva végighallgatták a koncertet. Némelyek egymás nyakában ülve még be is láttak a terembe. Hátuk mögött a Duna- part, a túloldalon a folyó által kettészelt város Pest nevű része körvonalazódott. Kár, hogy csak pislákoltak a lámpák. Este így nem látható, hogy Budapest tulajdonképpen szép város. "

Depeche Mode-Some Great Reward LP 1984

Mivel a musiccommunication blogunk zeneileg rendkívül homogén, legújabb cikkünkben a Depeche Mode-ról írunk!
Ez a basildoni new wave zenekar 1980-ban alakult, és bár már a kezdetektől megpróbálták rájuk húzni a 80-as évek első felében divatos "újromantikus" jelzőt (amelyet olyan zenekarok képiseltek, mint a Duran Duran, Spandau Balett, Human League), a valóságban a zenekar már a kezdetekkor élesen elhatárolódott e stílustól.
Bár a 80-as évek elején a szintetizátorzene már nem számított újnak (lásd: Tubeway Army, Gary Numan, Soft Cell, O.M.D.), a Depeche Mode mégis igen nagy feltűnést keltett minimál-szintetizátor zenéjével.

Ez a fajta "rideg" elektronikus hangzás jellemezte a zenekar első és második lemezét (Speak and Spell; A Broken Frame), amelyeket a könnyebb emészthetőség kedvéért táncorientált formába csomagoltak (pl: New Life; Just Can't Get Enough; Photographic; Leave in Silence; See You; Meaning of Love; Photograph of You).
Az első nagylemez sikerét követően azonban a Depeche Mode-ot elhagyta a zenekar szövegírója, zeneszerzője és alapítója, Vince Clarke, hogy aztán később olyan sikeres formációkban dolgozhasson, mint a Yazoo vagy az Erasure. A zenei sajtó és a kritikusok már ekkor (1981-ben) leírták a Depeche Mode-ot, ám a zenekar nem hagyta magát - A Broken Frame c. lemezüket trió felállásban vették fel, a dalszövegíró helyére pedig Martin Gore lépett - .
1982-ben csatlakozott a zenekarhoz a szintén billentyűs Alan Wilder , így a Depeche Mode harmadik albumán, a Construction Time Again-en ismét négyesben muzsikáltak a Depeche-fiúk.A lemez mérföldkő lett a zenekar életében, hiszen végleg felhagytak a Speak and Spell-féle könnyed szintipop zenével, és a kísérletezés felé fordultak. E kísérletezés eredménye lett a már említett harmadik lemez, amely ugyan stílusát tekintve még mindig szintipop, ám zeneileg már sokkal komplexebb hatásokat mutatott (pl: ipari zene).

E rövid bevezető után elérkeztünk a cikk fő témájához, a negyedik - és szerintem legjobb - Depeche Mode lemez bemutatásához, az 1984-es évjáratú Some Great Reward albumhoz.
A Depeche Mode az 1983-as Construction Time Again-t követően rendkívül népszerű lett Európában, különösen az egykori NSZK-ban, ami akár azzal is indokolható, hogy a 80-as évek eleji NSZK-ban a Neue Deutsche Welle okán "haraptak" az ilyen zenékre.

A Some Great Reward felvételei 1984 májusában kezdődtek a londoni Music Works stúdióban, a végső simításokat pedig a harmadik lemezhez hasonlóan a nyugat-berlini Hansa stúdióban végezték.A lemezt a People are People c. kislemez előzte meg, amely később helyet kapott az albumon is. Ám bár ez az együttes egyik legkelendőbb kislemez volt világszerte, mégis lesújtó kritikát kapott Roy Hay-tól a Culture Club tagjától a Record Mirror nevű újság hasábjain: "Röhögőgörcsöt kaptam, amikor meghallottam!"
A People are People-t egy remek elektro dal, a Master and Servant követte kislemezen. A dal keverésénél az volt a zenekar célja, hogy tökéletesítse az "öblös basszushangzást", amely a korszak olyan felvételeire volt jellemző, mint a Frankie Goes To Hollywood "Relax" c. száma.

Alan Wilder: "Rengeteget tökölődtünk vele, majd sikerült épp az ellenkezőjét elérnünk. A napos mixelést ott rontottuk el, hogy kifelejtettünk egy apró részletet: a pergődobot! A súlyos hiba következményét Gareth Jones és Daniel Miller észlelte először, amikor lerohantak az elkészült próbanyomással egy berlini diszkóba, és azt várták, hogy a helyiek majd ettől eldobják az agyukat. Mondanom sem kell, hogy a számot éppen a "Relax" után tették be. Nem meglepetés, hogy a táncparkett kiürült, ők pedig esőkabátban, táskájukat szorongatva, vöröslő arccal álltak ott."

A zenei sajtó szintén lehúzta a Master and Servant-et is, a legdurvábban talán a Time Out magazin újságírója, Dave Walters fogalmazott: "Mit vársz egy csapat béna faszfejtől?"
A kritika valószínűleg a dal félreérthető tartalmán akadhatott ki, szerintük ugyanis a dal a szadomazochista szexről szól (lásd: "Treat me like a dog"-> Bánj velem úgy mint egy kutyával), a zenekar szerint viszont csak a szerelemről és az életről. Lehet vitatkozni....

Most pedig vizsgáljuk meg egy kicsit jobban a Some Great Reward albumot! Kezdjük a borítóval!
A borító elején egy menyasszony és egy vőlegény látható egy sötét gyárépület előtt. A Depeche Mode borítók sohasem a közérthetőségükről voltak híresek. Mit jelenthet ez a kép?Alan Wilder: " A borítót az ihlette, amit a lemez mondanivalójának éreztünk: egy szerelmespár a való világgal találja szembe magát."

A hátsó borítón pedig egy rövid üzenet fogadja a hallgatót: "THE WORLD WE LIVE IN AND THE LIFE IN GENERAL" - idézet a Somebody c. számból. Mégis, mit jelenthet ez?
Andy Fletcher szerint: "Sok dal tényleg vicces, sok basildoni duma van bennük. [...] Az ilyen szöveg önmagában is poénos, de az emberek nem értik, főleg, ha nem odavalósiak. Például a Somebodyból: "The world we live in and the live in general"/-> A világ ahol élünk és az élet általában/ Az emberek tényleg azt hiszik, hogy komolyan írunk ilyeneket."
Most pedig nézzük meg, mi a helyzet a lemez dalaival! A Some Great Reward 9 dalt tartalmaz, zeneileg ezek a dalok a Construction Time Again-féle indusztriális vonal folytatásai, csak sokkal lecsupaszítottabb, érzelmesebb és slágeresebb formában. A lemezt a bajlós Something To Do nyitja, és a még bajlósabb Blasphemous Rumors zárja, köztük 7 remek dal, kezdve a Lie To Me-tól a People are People-n át a Master and Servant-ig. Rengeteg csodálnivaló és kevés csalódnivaló. A lemezen helyet kapott két líraibb dal is, az It doesn't matter és a már említett Somebody. A Somebody-t már csak azért is érdemes kiemelni, mivel Martin Gore-nak sikerült úgy összehoznia, hogy a dal mégse egy csöpögős szerelmes maszlag legyen. Íme a dal egy részlete magyar fordításban: "Mikor alszom/Szükségem van valakire/Aki körém fonja karját/És gyengéden megcsókol/Bár az ilyesmi/Amúgy kikészít/De ebben az esetben/El tudom viselni/"

Martin Gore: "Egyszerűen nem tudok hagyományos poptémákról írni. [...] Éppen ezért tettem egy csavart a Somebody végére. A kapcsolatoknak megvan a maguk árnyoldala."

Energikus ritmusaival és szövegeivel egy korszak remek new wave lemeze lett belőle, hangzásában pedig sokkal kevésbe lett kommersz, mint a Depeche Mode későbbi korongjai. A Some Great Reward bemutat egy éppen a világsiker küszöbén álló zenekart.
Érdemes meghallgatni, ajánljuk mindenkinek!

Végül pedig következzenek az album dalai sorrendben:

01. Something To Do
02. Lie To Me
03. People are People
04. It Doesn't Matter
05. Stories of Old
06. Somebody
07. Master and Servant
08. If You Want
09. Blasphemous Rumors

(cikkemhez felhasználtam: Jonathan Miller: Stripped-Depeche Mode valamint Siklós András-Hontvári László: Lexikon az Újhullámról c. könyveket)

Csillagtér

Fade away, fade away- szól a szegedi illetőségű Csillagtér zenekar ötszámos demójának nyitó dala, megerősítve az együttes ars poeticáját, miszerint a lényeg az elszállása és az utazás.
Alapvetően pszichedelikus muzsika ez, amelyben keverednek blues, ill. hip- hop elemek is. Utóbbira jó példa a Volt valami, amelyet a lassú, hip- hop jellegű verze, és egy fokozatosan begyorsuló refrének jellemeznek. Érdekes ötlet, bár eléggé megosztó, igazából a mai napig nem tudom igazán eldönteni, hogy is ítéljem meg.
A zenekar neve többfedelű: egyrészt utalás stílusukra, másrészt hovatartozásukra (lévén Szegeden található egy Csillag nevű tér.)
A dalok közül a Valaki valahol, ill. Megszakadt c. szerzeményeket emelném ki, előbbi különösen a hosszas hangszeres betétekkel - ami a pszichedelikus stílus alapvető jellegzetessége - amelyek csaknem ötpercnyi időtartamúra duzzasztják a számot. Az utóbbi esetében a basszus- számomra örvendetes esetben nem a háttérbe húzódva hozza az alapot, hanem végig az előtérben játszik egy ötletes dallamot, úgyszólván szólózik, amit a szólógitár apró csilingelő, elszállós hangzatokkal díszít. A Volt valami finom gitárszólammal indít, majd a refrénben előtérbe lép, és indaként kacskaringózik, a dal végén pedig már a torzított hangzás is belép.
Apropó, hangzás: a gitárok megszólalását megfelelőnek találom, a dobok esetében el tudtam volna képzelni némileg keményebb soundot. A kardinális problémát azonban az ének és a szövegek jelentik számomra.
Egyrészt: az ének túlságosan hátra van keverve, ami különösen úgy bosszantó, hogy a dalszövegek nincsenek feltüntetve a borítón. Amelyeken viszont volna mit csiszolni: jórészt képszerűek, amivel semmi problémám nincs, nem várok el feltétlenül társadalomkritikát, egyszerűen nem találom őket egyéninek, nincsenek olyan sorok, amelyekre az ember felkapná a fejét, majd némi idő elteltével azt venné észre, hogy nem tudja kiverni őket onnan sehogyan sem.
A legkevésbé sikerültnek a Volt valami valahol szövegét tartom. Egyrészt ez a- számomra- ál-laza (vagy ál-vagány) szöveg a többszörösen lerágott csont- kategóriába tartozik, mind forma, mind tartalom szempontjából, másrészt az, hogy bármilyen dilemma- itt konkrétan a hiányérzet, a Miben higgyek? -problémája nem új, sőt csak a jövő felé haladva egyre nagyobb méreteket fog ölteni, ettől függetlenül megfogalmazásának módja nem mindegy, milyen színvonalon történik.
Mindennek dacára ígéretes zenekarnak tűnik a Csillagtér- különösen annak fényében, hogy még csak két éve léteznek -és ha a jelenlegi nívót nem az elérhető maximumnak tekintik, lehet ebből a dologból valami. Más kérdés, hogy ez jórészt- sajnos- nem rajtuk múlik, hanem a kereskedelmi médián- Internet ide, vagy oda, Keleten a helyzet e tekintetben 2010-ben is (!) változatlan.