Depeche Mode-Some Great Reward LP 1984

Mivel a musiccommunication blogunk zeneileg rendkívül homogén, legújabb cikkünkben a Depeche Mode-ról írunk!
Ez a basildoni new wave zenekar 1980-ban alakult, és bár már a kezdetektől megpróbálták rájuk húzni a 80-as évek első felében divatos "újromantikus" jelzőt (amelyet olyan zenekarok képiseltek, mint a Duran Duran, Spandau Balett, Human League), a valóságban a zenekar már a kezdetekkor élesen elhatárolódott e stílustól.
Bár a 80-as évek elején a szintetizátorzene már nem számított újnak (lásd: Tubeway Army, Gary Numan, Soft Cell, O.M.D.), a Depeche Mode mégis igen nagy feltűnést keltett minimál-szintetizátor zenéjével.

Ez a fajta "rideg" elektronikus hangzás jellemezte a zenekar első és második lemezét (Speak and Spell; A Broken Frame), amelyeket a könnyebb emészthetőség kedvéért táncorientált formába csomagoltak (pl: New Life; Just Can't Get Enough; Photographic; Leave in Silence; See You; Meaning of Love; Photograph of You).
Az első nagylemez sikerét követően azonban a Depeche Mode-ot elhagyta a zenekar szövegírója, zeneszerzője és alapítója, Vince Clarke, hogy aztán később olyan sikeres formációkban dolgozhasson, mint a Yazoo vagy az Erasure. A zenei sajtó és a kritikusok már ekkor (1981-ben) leírták a Depeche Mode-ot, ám a zenekar nem hagyta magát - A Broken Frame c. lemezüket trió felállásban vették fel, a dalszövegíró helyére pedig Martin Gore lépett - .
1982-ben csatlakozott a zenekarhoz a szintén billentyűs Alan Wilder , így a Depeche Mode harmadik albumán, a Construction Time Again-en ismét négyesben muzsikáltak a Depeche-fiúk.A lemez mérföldkő lett a zenekar életében, hiszen végleg felhagytak a Speak and Spell-féle könnyed szintipop zenével, és a kísérletezés felé fordultak. E kísérletezés eredménye lett a már említett harmadik lemez, amely ugyan stílusát tekintve még mindig szintipop, ám zeneileg már sokkal komplexebb hatásokat mutatott (pl: ipari zene).

E rövid bevezető után elérkeztünk a cikk fő témájához, a negyedik - és szerintem legjobb - Depeche Mode lemez bemutatásához, az 1984-es évjáratú Some Great Reward albumhoz.
A Depeche Mode az 1983-as Construction Time Again-t követően rendkívül népszerű lett Európában, különösen az egykori NSZK-ban, ami akár azzal is indokolható, hogy a 80-as évek eleji NSZK-ban a Neue Deutsche Welle okán "haraptak" az ilyen zenékre.

A Some Great Reward felvételei 1984 májusában kezdődtek a londoni Music Works stúdióban, a végső simításokat pedig a harmadik lemezhez hasonlóan a nyugat-berlini Hansa stúdióban végezték.A lemezt a People are People c. kislemez előzte meg, amely később helyet kapott az albumon is. Ám bár ez az együttes egyik legkelendőbb kislemez volt világszerte, mégis lesújtó kritikát kapott Roy Hay-tól a Culture Club tagjától a Record Mirror nevű újság hasábjain: "Röhögőgörcsöt kaptam, amikor meghallottam!"
A People are People-t egy remek elektro dal, a Master and Servant követte kislemezen. A dal keverésénél az volt a zenekar célja, hogy tökéletesítse az "öblös basszushangzást", amely a korszak olyan felvételeire volt jellemző, mint a Frankie Goes To Hollywood "Relax" c. száma.

Alan Wilder: "Rengeteget tökölődtünk vele, majd sikerült épp az ellenkezőjét elérnünk. A napos mixelést ott rontottuk el, hogy kifelejtettünk egy apró részletet: a pergődobot! A súlyos hiba következményét Gareth Jones és Daniel Miller észlelte először, amikor lerohantak az elkészült próbanyomással egy berlini diszkóba, és azt várták, hogy a helyiek majd ettől eldobják az agyukat. Mondanom sem kell, hogy a számot éppen a "Relax" után tették be. Nem meglepetés, hogy a táncparkett kiürült, ők pedig esőkabátban, táskájukat szorongatva, vöröslő arccal álltak ott."

A zenei sajtó szintén lehúzta a Master and Servant-et is, a legdurvábban talán a Time Out magazin újságírója, Dave Walters fogalmazott: "Mit vársz egy csapat béna faszfejtől?"
A kritika valószínűleg a dal félreérthető tartalmán akadhatott ki, szerintük ugyanis a dal a szadomazochista szexről szól (lásd: "Treat me like a dog"-> Bánj velem úgy mint egy kutyával), a zenekar szerint viszont csak a szerelemről és az életről. Lehet vitatkozni....

Most pedig vizsgáljuk meg egy kicsit jobban a Some Great Reward albumot! Kezdjük a borítóval!
A borító elején egy menyasszony és egy vőlegény látható egy sötét gyárépület előtt. A Depeche Mode borítók sohasem a közérthetőségükről voltak híresek. Mit jelenthet ez a kép?Alan Wilder: " A borítót az ihlette, amit a lemez mondanivalójának éreztünk: egy szerelmespár a való világgal találja szembe magát."

A hátsó borítón pedig egy rövid üzenet fogadja a hallgatót: "THE WORLD WE LIVE IN AND THE LIFE IN GENERAL" - idézet a Somebody c. számból. Mégis, mit jelenthet ez?
Andy Fletcher szerint: "Sok dal tényleg vicces, sok basildoni duma van bennük. [...] Az ilyen szöveg önmagában is poénos, de az emberek nem értik, főleg, ha nem odavalósiak. Például a Somebodyból: "The world we live in and the live in general"/-> A világ ahol élünk és az élet általában/ Az emberek tényleg azt hiszik, hogy komolyan írunk ilyeneket."
Most pedig nézzük meg, mi a helyzet a lemez dalaival! A Some Great Reward 9 dalt tartalmaz, zeneileg ezek a dalok a Construction Time Again-féle indusztriális vonal folytatásai, csak sokkal lecsupaszítottabb, érzelmesebb és slágeresebb formában. A lemezt a bajlós Something To Do nyitja, és a még bajlósabb Blasphemous Rumors zárja, köztük 7 remek dal, kezdve a Lie To Me-tól a People are People-n át a Master and Servant-ig. Rengeteg csodálnivaló és kevés csalódnivaló. A lemezen helyet kapott két líraibb dal is, az It doesn't matter és a már említett Somebody. A Somebody-t már csak azért is érdemes kiemelni, mivel Martin Gore-nak sikerült úgy összehoznia, hogy a dal mégse egy csöpögős szerelmes maszlag legyen. Íme a dal egy részlete magyar fordításban: "Mikor alszom/Szükségem van valakire/Aki körém fonja karját/És gyengéden megcsókol/Bár az ilyesmi/Amúgy kikészít/De ebben az esetben/El tudom viselni/"

Martin Gore: "Egyszerűen nem tudok hagyományos poptémákról írni. [...] Éppen ezért tettem egy csavart a Somebody végére. A kapcsolatoknak megvan a maguk árnyoldala."

Energikus ritmusaival és szövegeivel egy korszak remek new wave lemeze lett belőle, hangzásában pedig sokkal kevésbe lett kommersz, mint a Depeche Mode későbbi korongjai. A Some Great Reward bemutat egy éppen a világsiker küszöbén álló zenekart.
Érdemes meghallgatni, ajánljuk mindenkinek!

Végül pedig következzenek az album dalai sorrendben:

01. Something To Do
02. Lie To Me
03. People are People
04. It Doesn't Matter
05. Stories of Old
06. Somebody
07. Master and Servant
08. If You Want
09. Blasphemous Rumors

(cikkemhez felhasználtam: Jonathan Miller: Stripped-Depeche Mode valamint Siklós András-Hontvári László: Lexikon az Újhullámról c. könyveket)

Csillagtér

Fade away, fade away- szól a szegedi illetőségű Csillagtér zenekar ötszámos demójának nyitó dala, megerősítve az együttes ars poeticáját, miszerint a lényeg az elszállása és az utazás.
Alapvetően pszichedelikus muzsika ez, amelyben keverednek blues, ill. hip- hop elemek is. Utóbbira jó példa a Volt valami, amelyet a lassú, hip- hop jellegű verze, és egy fokozatosan begyorsuló refrének jellemeznek. Érdekes ötlet, bár eléggé megosztó, igazából a mai napig nem tudom igazán eldönteni, hogy is ítéljem meg.
A zenekar neve többfedelű: egyrészt utalás stílusukra, másrészt hovatartozásukra (lévén Szegeden található egy Csillag nevű tér.)
A dalok közül a Valaki valahol, ill. Megszakadt c. szerzeményeket emelném ki, előbbi különösen a hosszas hangszeres betétekkel - ami a pszichedelikus stílus alapvető jellegzetessége - amelyek csaknem ötpercnyi időtartamúra duzzasztják a számot. Az utóbbi esetében a basszus- számomra örvendetes esetben nem a háttérbe húzódva hozza az alapot, hanem végig az előtérben játszik egy ötletes dallamot, úgyszólván szólózik, amit a szólógitár apró csilingelő, elszállós hangzatokkal díszít. A Volt valami finom gitárszólammal indít, majd a refrénben előtérbe lép, és indaként kacskaringózik, a dal végén pedig már a torzított hangzás is belép.
Apropó, hangzás: a gitárok megszólalását megfelelőnek találom, a dobok esetében el tudtam volna képzelni némileg keményebb soundot. A kardinális problémát azonban az ének és a szövegek jelentik számomra.
Egyrészt: az ének túlságosan hátra van keverve, ami különösen úgy bosszantó, hogy a dalszövegek nincsenek feltüntetve a borítón. Amelyeken viszont volna mit csiszolni: jórészt képszerűek, amivel semmi problémám nincs, nem várok el feltétlenül társadalomkritikát, egyszerűen nem találom őket egyéninek, nincsenek olyan sorok, amelyekre az ember felkapná a fejét, majd némi idő elteltével azt venné észre, hogy nem tudja kiverni őket onnan sehogyan sem.
A legkevésbé sikerültnek a Volt valami valahol szövegét tartom. Egyrészt ez a- számomra- ál-laza (vagy ál-vagány) szöveg a többszörösen lerágott csont- kategóriába tartozik, mind forma, mind tartalom szempontjából, másrészt az, hogy bármilyen dilemma- itt konkrétan a hiányérzet, a Miben higgyek? -problémája nem új, sőt csak a jövő felé haladva egyre nagyobb méreteket fog ölteni, ettől függetlenül megfogalmazásának módja nem mindegy, milyen színvonalon történik.
Mindennek dacára ígéretes zenekarnak tűnik a Csillagtér- különösen annak fényében, hogy még csak két éve léteznek -és ha a jelenlegi nívót nem az elérhető maximumnak tekintik, lehet ebből a dologból valami. Más kérdés, hogy ez jórészt- sajnos- nem rajtuk múlik, hanem a kereskedelmi médián- Internet ide, vagy oda, Keleten a helyzet e tekintetben 2010-ben is (!) változatlan.